Rohanunk, sietünk, sodródunk az árral. Sokszor még körbenézni, élvezni a tájat, az apró örömöket sincs időnk. Hétfő, kedd... szombat, vasárnap, hétfő, kedd... tavasz, nyár, ősz,tél, tavasz, nyár... Nincs időnk szeretteinkre, mindig valami fontos, sürgős, halaszthatatlan teendőnk akad.
De időnként megálljt parancsol egy égi hang. Kényszermegálló! Körbenézünk, és döbbenten vesszük tudomásul, hogy szeretteink nincsenek mellettünk. Pedig még az előbb úgy láttuk, mintha mellettünk sodródtak volna. Kiállunk a sodrásból, számba vesszük ki volt velünk induláskor, ki maradt meg velünk idáig. Talán ilyenkor jobban megbecsüljük őket, ugyanis csak ők maradtak, persze az Úr után, akiben segítséget találunk. De a mellettünk futó ár nem áll meg a mi bánatunkra, az élet megy tovább, a számlák jönnek, az óra reggel csörög, munka indul, terheink maradnak, csak mi lettünk edzettebbek, tapasztaltabbak, és visszaállunk az árba, amely sodor minket egy újabb kényszermegálló felé, aminek idejét sohasem tudjuk előre. Ennek az árnak csak az irányát ismerjük, születéstől halálunkig. A sebességét, hosszát, a mellettünk sodródókat az Úr rendeli ki, és Ő is tanit meg minket úszni. De ha megőrizzük emléküket és tanításaikat azoknak, akik már nincsenek velünk, akkor talán könnyebb lesz az élet, sokszor szennyes árjában sodródni tovább.
Venter Miklós