Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
(Ady Endre: Az Úr érkezése)
A Jn. 5,6-7 versei szolgáltatják az alapját annak az elmélkedésnek, amelyet gondolatébresztőül kívánok a Kedves Olvasó elé tárni. Örök adventben élünk, s talán ilyenkor a naptári advent közeledtével még fokozottabban figyelnünk kell a minket személyesen és gyülekezeteinkben is kereső mennyei Gyógyítóra.
Egészség legyen, s a többi kialakul… - halljuk sokszor. „Az életéért mindenét oda adja az ember, amilye csak van” – olvassuk a Jób könyvében (Jób 2,5). S mennyire igaz ez az állítás. Naponként látunk gyógyulásukért küzdő, bármilyen áron gyógyulni akaró embereket.
Ismerős előttünk a történet, amikor Jézus megáll a harmincnyolc éve beteg ember mellett, s megkérdezi tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” Milyen kérdés ez egy beteg ember irányába?! Mi mást akarhat egy beteg, mint meggyógyulni… De Jézus valóban fontosnak tartja tőle ezt megkérdezni. S ha Ő fontosnak tartja, akkor annak minden bizonnyal oka van. Már a beteg válaszából kiderül, hogy ő nem érti Jézus kérdését. „Nincs emberem” – panaszolja, pedig Jézus nem ezt kérdezte tőle.
Úgy vélem, hogy ennek a jézusi kérdésnek rendkívül nagy jelentősége van a személyi és közösségi életünkre nézve is. Sokan érezzük azt, hogy baj van. Érezzük, hogy gyülekezeteinkben nincs meg az az őszinte egymásra figyelés, amely meglátja a másik ember nyomorúságát, s úgy fordul felé, hogy ő érezze, hogy valóban hisszük azt, amit az „Áldott Orvos”-ról énekelünk. Panaszkodunk, hiszen rengeteg okunk van rá. Nincs egészség, nincs igazi békesség, nehéz a megélhetés, s tágíthatjuk a kört: fogynak híveink, kerületi szinten évente egy közepes gyülekezet lélekszámával apadunk. S ott vannak a szórványban élő testvéreink mindennapos küzdelmei a fennmaradásért. Lesz-e még egy év múlva gyülekezet – nincs emberem… mi legtöbbször csak ezt tudjuk egymásnak nyújtani, s a mellettünk élőben megerősíteni a magunkra hagyatottság érzését. Bezzeg ha volna: egészségem, békességem, rendes megélhetésem, gyülekezetemnek reális alapokon nyugvó jövője… mennyivel másképp élhetném a jelent.
Jézus csendesen megszólít bennünket, református gyülekezeteinket: „Akarsz-e meggyógyulni?” Azt szeretné, hogy érezzük, Ő nem csak kérdez, de meg is tudja adni számunkra a gyógyulást. Hiszen éppen azért jött erre a világra, hogy nekünk, gondjaink közt sokszor megfáradó embereknek elhozza a szabadulást.
Ő tudja a legjobban, mennyire „nincs emberem…”, s milyen csodálatos, Ő maga áll mellénk és felkínálja a gyógyulást. Az Ő ereje éppen a mi erőtlenségünk által válhat nyilvánvalóvá (2 Kor 12,9a).
Akarjuk meghallani az idei adventben a minket kereső és megszólító krisztusi bátorítást. Kérjük tőle, hogy vegye le rólunk a sokszor pesszimista jövő szemlélet terhét. Merjük elfogadni az élő Krisztusba vetett hit gondok felett is győzedelmeskedő gyógyítását! Így egészen biztosan megváltozik a személyes és gyülekezeti életünk, s miközben hittel és lelkiismeretesen végezzük a reánk bízott feladatokat, felismerjük azt, hogy Ő általunk vigasztal, bátorít, és ad reményteljes jövőt!
Módi József, esperes
(forrás: Harangszó, 23. szám)