Különös hatása van az adventvárásnak az emberekre: vállunkról lekerül a fegyver, amivel szomszédjainkra lövöldöztünk, szögre akasztjuk a bokszkesztyűt, amivel nemrég kékre-zöldre vertük felebarátunkat, tokjába süllyesztjük tőrünket, amit nemrég húztunk ki ellenfelünk hátából – mert még szükség lehet rá advent után is. És igyekszünk még advent előtt utolsót rúgni felebarátainkba, mert ugye, közben nem illik. De még fiziológiai hatása is van adventnek: meglátjuk a szenvedőket és magányosokat, meghalljuk a panaszokat, részvét ébred lelkünkben a rászorulók iránt, de alkalomadtán pénztárcánk is megnyílik. Advent után ezek a tünetek elmúlnak, látásunk, hallásunk újra a régi lesz, a részvét is kialszik lelkünkből.
Én azonban nem ezt az adventet várom, hanem azt, amelyik nem ér véget december 24-én este, hanem folytatódik a karácsonyi, a húsvéti és a pünkösdi eseményekkel, a következő adventtel. Azaz egy örökös adventet várok, amelyik szent várakozás, Isten ígéreteinek beteljesedéséig tart. Sajnos, advent után, a karácsonyi és újévi szabadnapok elmúlásával lassan visszatérünk az advent előtti hangulatba. Rajtunk áll, hogy ott folytatjuk-e, ahol abbahagytuk, vagy megértjük Isten üzenetét, aki elkészítette számunkra az adventet, és be is teljesítette azt szent Fia, Jézus Krisztus elküldésével, hogy Őt örökre szívünkbe zárjuk és elfogadjuk életünk vezetőjének, örökös adventben élhessünk. Ezt az adventet kívánom magamnak és testvéreimnek is egy áldott karácsonyi ünnepléssel.
Venter Miklós, az Aradi Református Egyházmegye főgondnoka