2010. november 11., csütörtök

„Isten hívott el és állított a maga szolgálatába”

"De Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok: és az Ő hozzám való kegyelme nem lőn hiábavaló…" (1Kor 15,10).
Nt. Józsa Ferenc lelkipásztor a Szilágyság szülötte. Sokszor mondogatja, hogy hiányzik neki a „hepehupás vén Szilágyság", de Aradon is megtalálta helyét Isten szolgálatában. Idén töltötte be 60. életévét. Ebből az alkalomból beszélgetett vele Komádi Sándor.

– Kérem, mutatkozzon be olvasóinknak.
– 1950. június 18-án születtem Szilágyperecsenben. Szüleim egyszerű falusi emberek voltak, sokat dolgoztak és küzdöttek a mindennapi megélhetésért és értünk gyermekekért. Bibliát olvasó és imádkozó emberek voltak, különösen édesanyánk. Isten után nekik köszönhetem életem alakulását.
Az óvodát, majd elemi tanulmányaimat szülőfalumban végeztem. A család anyagi helyzete miatt a szilágysomlyói szakiskolába felvételiztem eredményesen. A szakiskola elvégzése után esti tagozaton leérettségiztem. Az Úr mindvégig velem volt, segített, irányította életemet.

– Magyar családban és közösségben született és nevelkedett, hogyan élte meg magyarságát ifjú korában?
– Szülőfalumban együtt éltünk román barátainkkal, egy iskolába jártunk, együtt játszottunk és tanultuk egymás nyelvét. Magyarságunkat Isten ajándékának tartottuk, akárcsak vallásunkat, melyet meg kell becsülni és őrizni. Családi, rokoni összejöveteleinken mindig előjött a magyar kérdés és Erdély sorsa, ami miatt sokat bánkódtunk. Ezeken az alkalmakon gyermekként, majd ifjúként vallásos és irodalmi verseket szavaltam: Családi kör, Nemzeti dal, Szózat. Szilveszter éjszakáján szívre tett kézzel énekeltük a Himnuszt.
Isten Igéje és nemzetem iránti szeretetem mindig erőt adott ahhoz, hogy az igazságot ne hallgassam el. Ahol csak lehetett, igyekeztem ébresztgetni a lelkiismeretet, a vallási és nemzeti tudatot, amint Bethlen Gábor mondta: „Nem mindig tudjuk megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet." Én eszerint tettem, ahol és amit lehetett.

– Miért lett magyar református lelkész? A nyáj meggyőződhetett lelkipásztora hűségéről...
– Isten magyarnak és reformátusnak teremtett. Az, hogy lelkipásztor lettem, az Ő akarata volt. Megszólított és elhívott a lelkipásztori szolgálatra. Amikor én ezt megértettem, akaratára, elhívására igent mondtam. Vallom, hogy ez volt életem legnagyobb és legszebb döntése. Bár amióta Neki adtam az életemet és szolgálatára szántam el magam sok próbában volt részem, úgy a teológián, mint 32 évi szolgálatom ideje alatt. Amikor 1991-ben elfogadtuk családommal az Arad Mosóczi-telepi gyülekezet meghívását, a gyülekezet nagyon rossz szellemi és anyagi helyzetben volt. Istentiszteletre alig jártak 15-20-an az akkor nyilvántartott 800 lélekből. A gyülekezetnek egy 100-110 férőhelyes kis imaháza volt, egy egyszobás lelkészi lakása, fürdőszobával, konyhával. Az udvaron bozót, szemét és szegénység uralkodott. A kis imaterem mennyezetét fel kellett támasszuk, nehogy a nyakunkba szakadjon. Idejövetelünkkor kitakarítottuk az udvart, kerítést építettünk. Jézus szavaival biztattam híveinket, hogy ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges. Ne veszítsük el reményünket, fogjunk össze, imádkozzunk és kérjük az Úr segítségét. Aztán a gyülekezeti tagok jövögettek dolgozni. Innen-onnan használt anyagokat gyűjtöttünk, s lassan elkezdtünk építkezni: melléképület, raktárhelyiség stb. Amikor a hívek látták, hogy beindult az élet, megjött az adakozó kedvük is. Az istentiszteleten résztvevők száma vasárnapról vasárnapra növekedett. Az imaterem hamarosan kicsinyek bizonyult, így rövid időn belül sor került a bővítésre. Majd parókiaépítésre is sor került, mert egy nagy- meg egy kisszoba nem volt elég a négy gyermekkel. Az építéshez a téglát mi szedtük ki a kemencéből, hogy olcsóbb legyen. Az építőtelepről olcsón betonfalakat vásároltunk. Közben kapcsolataink révén segélyhez is jutottunk. Így a meglévő lakáshoz egy új részt építettünk, felújítva a régit is. Istené a dicsőség, a hívek örömmel jöttek segíteni, mert látták, hogy van értelme. Minden munkát igyekeztünk mi elvégezni, hogy minél kevesebb legyen a kiadás.
1993 januárjában a presbitérium egy új templom építése mellett döntött. Még nem volt rá anyagi fedezetünk, de megtanultuk, hogyha Istenben bízunk, imádkozunk és engedelmeskedünk Neki, mindent ki fog rendelni. Míg épült a templom az istentiszteleteket az udvaron sátor alatt tartottuk. Naponta 70-80 ember dolgozott ingyen, szeretetből, így hát karácsonyra már készen állt pirosban az új templom. Végleg 1995 júliusában lett kész, majd december 3-án szenteltük fel, a parókiával együtt. Ekkor történt meg a lelkészbeiktatás is, mely alkalommal egy új ezüstkehellyel gazdagodott a gyülekezet.
1994-ben egy ifjúsági ház megépítéséhez is nekikezdtünk, mely 1996-ban lett kész. Mellé építettünk még egy gyülekezeti konyhát, kántor lakást, garázst, melléképületeket. 1995 őszén Aradtól 35 km-re egy majdnem félhektáros területet vásároltunk táborozás céljára, melyre 2004-ben építettünk táborházat. Azóta több mint tízezer gyermeket, ifjút, fiatal házast, időseket táboroztattunk azzal a céllal, hogy Krisztushoz vezessük őket. Hála Istennek sokak életében lett ez áldássá.
A külső építkezésekkel párhuzamosan lelki munkát is végeztünk: gyermekvallásórák, IKE-alapítás, különböző bibliaórák, énekkar, nőszövetség. Isten áldása gazdagon kiáradt életünkre és munkánkra. Gyülekezetünk élő gyülekezetté lett, s mindezért csak az Úré a dicsőség, miénk csak „orcánk pirulása".

– Kérem, beszéljen néhány szóban a családjáról.
– A házasság Isten szívéből fakad, Ő a szerzője. Már fiatal korom óta kértem Istent, hogy majd a rendelt időben vezesse elém jövendőbeli feleségemet. Imádságaimat meghallgatta, s így Szilágykrasznán elém hozta Papp Klárát, akivel 1980. október 9-én a krasznai református gyülekezetben megesküdtünk. Azóta szolgáljuk mindketten Isten ügyét, népünket, az egyházat. 1993-ban született az ötödik, majd 1998-ban a hatodik gyermekünk. Két leány után két fiú, majd megint egy leány, s még egy fiú. Emese zenetanárnő, ő vezeti a gyülekezet énekkarát, besegít a vallásórák megtartásában. Enikő orvos, Ferencz ötödéves teológus, Lidia a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium X. osztályos tanulója. Tamás az V. osztályt végezte Aradon. Feleségem a gyülekezet kántora, s az énekkar oszlopos tagja.
Imádkozom és kérem az Urat, hogy a jövőben is használjon bennünket és vigye véghez általunk azt, amit eltervezett. Életünk és szolgálataink legyenek az Ő dicsőségére és embertársaink javára, örömére.

(Forrás: Harangszó)