Az egyház belső megjobbításának ügyével a reformációt évszázadokkal megelőzve reformzsinatok foglalkoztak, érte – ahogyan az utókor nevezte őket – előreformátorok harcoltak. A „reformáció hajnalcsillaga”, John Wycliffe (1329–1384) már a XIV. sz. elején elítélte a szentek, a relikviák és a zarándoklatok kultuszát, visszautasította a bűnbocsátásokat, hozzájárult a Biblia angol köznyelvre történő lefordításához. A kolduló szerzetesek helyett „szegény prédikátorokat”, igehirdetőket indított a helyes lelki szolgálat előmozdítása érdekében. A konstanzi zsinaton 267 „tévedését” ítélték el, csontjait exhumálták és írásaival együtt elégették, hamvait folyóba szórták. A XVI. század két fontos előreformátora Girolamo Savonarola (1452–1498) és Desiderius Erasmus (1466–1536).
Savonarola domonkosrendi szerzetesként élt Észak-Itáliában, egy firenzei kolostor vezetője volt. Beszédében ostorozta az emberek gonosz életmódját, az egyházban levő gonoszságokat, korrupciót és a pápaságot is. VI. Sándor pápa kiközösítette az egyházból, végül 1498-ban őt és két követőjét felakasztották a firenzei főtéren.
Az európai liberális reformmozgalom elismert vezetője, a holland származású Erasmus 1516-ban kiadta az első görög nyomtatású Újszövetséget. Megkérdőjelezte az üres szertartásokat, szatíráiban nevetségessé tette a buta papokat és az erkölcstelen szerzeteseket. Kilenc évvel halála után a tridenti (trentói) zsinat eretnekké nyilvánította és a Tiltott olvasmányok indexe alá helyezte írásainak egy részét. A történelem tanúsága szerint – a lassan fogyatkozó belső tartalom, megmerevedett üres formák meghatározó jellemzői voltak a reformáció előtti időszaknak. A korabeli új kérdésekre, új válaszok kellettek. A mindennapi keresztény életre irányultak Husz János (1373–1415), a Prágai Egyetem tanárának igehirdetései is. Nyilvánosan támadta a bűnbocsátó iratok árusítását és azt tartotta, hogy Krisztus és nem Péter volt az alap, akire Isten az egyházat építette. Az 1414-ben összehívott konstanzi zsinat tévtanítónak tekintette és halálra ítélték, 1415. július 6-án máglyán elégették barátjával, tanítványával, Prágai Jeromossal együtt. Az egy évszázaddal későbbi protestáns reformáció is elismerte őket, mint reformátorokat és mártírokat.
A XVI. század reformátorai közül kétségtelenül dr. Luther Márton volt a legkiemelkedőbb, de nem az egyetlen. Sok történész állítja: ha Luther sohasem élt volna, valaki akkor is kezdeményezte volna a reformációt.
„Egyedül Isten Igéje és Krisztus” – így határozta meg Luther Márton a XVI. század, de talán a kora újkor legnagyobb felismerését. Fokozatosan kibontakozó teológiai elveit a következőkben foglalhatjuk össze: egyedül Krisztus (solus Christus), vagyis elveti a szentek tiszteletét, egyedül a hit (sola fide ), „az igaz ember hitből él”, azaz az üdvösség elnyerése nem lehetséges jócselekedetekkel, egyedül a kegyelem (sola gratia) elnyerése szükséges a hit mellé az üdvösséghez, egyedül az Írás (sola Scriptura), azaz „az igaz ember csakis a Szentírásban való hite által üdvözül”, vagyis elveti az egyházi szájhagyományt. Luther meglátása és személyisége határozta meg a protestáns reformáció elindulását és kezdeti fejlődését.
De hogyan fogyatkozhat el a tartalom? Embervoltunk egyik különleges tulajdonsága, hogy gondolatainkat szavakba tudjuk önteni. Élőszóval vagy leírva nemzedékeknek tudjuk továbbítani. De az átadási folyamat soha nem teljes, sajátos belső értékvesztés a kísérője. A megfogalmazás tartalmát tekintve lehet kristálytiszta, hajszálpontos, irodalmi tekintetben szép, elbűvölő. De az üzenet hatása nemzedékről nemzedékre szükségszerűen gyengül. Az első keresztyének világa, majd a pogányságból a keresztyén hitre jutó első nemzedékek élményvilága tucatnyi vagy több tucatnyi nemzedékváltás után jól érezhetően és láthatóan váltotta ki egyre többekből a tartalmi kiüresedés és a formai megmerevedés érzését. Hosszú éveken, talán évtizedeken át tartó vagy részleteiben kevésbé ismert lelki előkészület után Luther kiszögezi a kilencvenöt tételét, Zwingli megfogalmazza a hatvanhetet, Kálvin kiadja az Institutiót.
A múlt század utolsó harmada óta felerősödött az új reformáció szükségszerűségének igénye. A hagyományos életformák széthullása, a zárt közösségek megszűnése, a nagyméretű népvándorlás, társadalmi bizonytalanság és a modern világ megválaszolatlan kérdéseire az egyház is adós a felelettel. Ezért korunk joggal kiált egy új egyetemes reformációért. A hagyományokat féltő gonddal őrző egyházak egyre kevesebbek számára tudnak bármit is továbbítani a sokszor emlegetett örök Isteni igazságból. Egyházon belül más-más formában keresik az új utakat tudós teológusok, gyakorló lelkipásztorok, vallásos keresztények. Évszázadok távlatait emberi elme nem láthatja át. De merünk-e hinni, míg sokan sokfelé keresik az új utakat, egyszer majd felbukkan valaki, aki megtalálja? Megjelenik talán egy kicsit titokzatos módon az „Istentől küldött ember“ – a reformátor, az evangelizátor, a lelkipásztor, aki megtalálja azt, amit oly sokan kerestek. A kiürülő tartalommal szemben az újra megtermelő tartalmat. Az élettelen formákkal szemben az életszerű, új formákat. Az új bort és az új tömlőt. Az illető maga lesz az első, aki riadtan tiltakozik majd az új „reformációnak” még a gondolatától is. Lelkes támogatók és kemény ellenfelek vitái között formálódik majd a jövő. A legfontosabbat azonban soha ne feledjük! A reformáció úgy visz előre, hogy visszaállít. Megkeresi és megtalálja a múltnak azokat az időtálló értékeit, amelyre a jövő – az új évezred is felépülhet.
Komádi Sándor