A feketegyarmati református gyülekezet Nemes Emil lelkipásztor és Nemes Edit tiszteletes asszony vezetésével tavasszal gyászfeldolgozó terápiát indított. Hogy milyen áldásokat tartogathat a gyászolók számára a gyászcsoportos foglalkozásokon való részvétel, és miként fordítja a gyászt vígságra a Mindenható Isten, azt maguk az érintettek fogalmazták meg.
Szilágyi Ildikó vallomása:
„Életének valamely szakaszában minden ember szembetalálkozik a halállal, közeli vagy távoli rokon, családtag elvesztésével, majd az ezt követő veszteség, gyász okozta érzések zavarával. Akár idős korban veszítjük el szerettünket, egy teljes, hosszú élet után, akár egy betegség következtében, akár előreláthatóan következik be a halál vagy tragikus hirtelenséggel, fiatalon távozik valaki az élők sorából, úgy, hogy még szinte alig élt – a szeretett személy elvesztése, egy-egy feldolgozatlan tragédia terhe egész életünket végigkísérheti. A veszteség fájdalma sok megválaszolatlan kérdést szülhet bennünk, gyászolókban, melyek ha idővel nem kerülnek megválaszolásra, hatással lehetnek későbbi gondolkodásunkra, magatartásunkra, kapcsolatainkra, rányomva bélyegét életünkre. Bár környezetünkben még elég ismeretlenül hangzik a gyászterápiás foglalkozás, családommal mégis úgy döntöttünk, részt veszünk azon a kiscsoportos foglalkozás-sorozaton, melyet lelkipásztorunk, nt. Nemes Emil és felesége, Edit asszony kezdeményezett a gyülekezetben gyászolók számára. Családommal a közelmúltban veszítettük el váratlanul, szinte egymást követően két szerettünket: édesapámat, akit néhány hét alatt egy végzetes betegség vitt el, majd rövid időn belül nővérem legkisebb gyermekét egy hirtelen, látszólag értelmetlennek tűnő tragikus balesetben. A halmozott gyász a mi életünket is megváltoztatta, nagy űrt hagyva bennünk. Úgy éreztük, mintha egy gondosan fölépített rendszer omlott volna össze egyik napról a másikra. Ismerősök, barátok, rokonok igyekeztek enyhíteni a veszteség fájdalmát, segítségünkre voltak a veszteségek feldolgozásában, ám az igazi gyógyuláshoz vezető utat mindnyájan magunknak kellett felismernünk, majd bejárnunk lépésről lépésre. Ebben segített a csoport, ahol hozzánk hasonló élethelyzetben levő, olyan emberekkel oszthattuk meg érzéseinket, gondolatainkat, tapasztalásainkat, akik maguk is átélték a gyász ébresztette összetett és erőteljes érzéseket, mint a szomorúság, félelem, kétségbeesés, nyugtalanság, reménytelenség, düh, szégyen. Bár kezdetben nem volt könnyű előásni, megfogalmazni és végül szembenézni ezekkel az érzésekkel, néhány alkalom elég volt ahhoz, hogy egy jól összeszokott, családias, őszinteségen és bizalmon alapuló közösséggé formálódjunk, ahová örömmel és várakozással tértünk mindig vissza. Egymás társai lettünk a gyászban, s az érzés, hogy bánatunkkal nem vagyunk magunkra hagyva, enyhítette a szenvedésünket. Építkeztünk egymással és egymáson keresztül egészen addig, amíg a veszteség fájdalma már elviselhetővé vált, nem okozott erőtlenséget, álmatlanságot, lehangoltságot és az örömre való képtelenség érzését. Gyászos gondolatainkat lassan-lassan felváltotta, elfoglalta a szeretteinkkel korábban megélt közös idők szép emléke. Út közben megtanultunk a veszteségek fájdalmai közt is Istenre figyelni, benne bízni és Tőle kérni a segítséget. A gyászterápia végére választ kaptam a kérdéseimre is. A Bibliában ez áll: „Közel van az Úr a megtört szívűekhez és a sebzett lelkűeket megsegíti.” Jézus figyelmeztetett, hogy amíg ezen a világon vagyunk, lesznek nehézségeink, és senki sincs védve a szenvedés ellen. Ő nem ígérte, hogy az Őt szeretőknek saját elképzeléseik szerint fog alakulni az életük, viszont Istennek megvan az a különleges képessége, hogy a szenvedést a javunkra tudja fordítani. Ezért életbevágóan fontos, hogy figyelmünket ne a fájdalomra és szenvedésre szegezzük, hanem Istenre, akinek mindnyájunk életével célja van. Kérem az Urat, hogy adjon nekünk nyitott szívet, hogy felismerjük életünkre vonatkozó tervét, azt hittel elfogadjuk és örömmel betöltsük.”
Szilágyi Andrea vallomása:
„Bármilyen veszteség változást hoz az életünkben. Megszokott hétköznapjaink felborulnak, életünk megváltozik. Bármilyen kapcsolat megszűnése magába foglalja a jövőre vonatkozó reményeink, terveink és álmaink egy részének halálát is. Végiggondoljuk a múltat, mindazt, ami megtörtént vagy nem történt meg. Amit kimondtunk, és azt, amit nem mondtunk ki. Az elmélkedés során rengeteg olyan dolgot fedezünk fel, amit szeretnénk, ha másként történt volna.
Szakemberek szerint a fel nem dolgozott gyász akadályt képez a növekedésben, a változásban, a továbblépésben. A fel nem dolgozott, elfojtott fájó érzések később problémát okozhatnak, depresszióhoz is vezethetnek. A feldolgozatlan gyász oka nagy részben a befejezetlen, és immár lehetetlen érzelmi kommunikáció. Mindaz, amit a halál véglegessé tett, és már nincs módunk, lehetőségünk megváltoztatni vagy legalább kimondani. Holott a gyász életünk természetes velejárója, természetes és normális emberi reakció, amikor érzelmi veszteség ér bennünket. A probléma csak az, hogy a mi társadalmunkban a legtöbbünket nem erre neveltek. A teljesítésre és sikerre összpontosító életforma szinte kizárja annak lehetőségét, hogy helyet adjunk a szomorú és fájdalmas érzelmeinknek, amelyek egyébként a legalapvetőbb emberi reakciók egy fájdalmas és szomorú esemény következtében. Biztosan mindenkinek ismerősek a következő tanácsok és megjegyzések: Légy erős! Az idő mindent megold! Foglald el magad! Folytathatnánk a végtelenségig... de akit valaha is próbáltak így vigasztalni jóindulatú ismerősei vagy szerettei, az tudja, hogy ezek a közhelyek vajmi keveset segítenek sajgó szívünkön. Mégis próbáljuk kétségbeesetten alkalmazni őket. Lehet, hogy mi is mondtunk ehhez hasonlóakat gyászoló ismerőseinknek. Hogy miért? Mert gyakran ez az egyetlen rendelkezésünkre álló vigaszhalmaz.
Mindaddig, míg nem érkezett Feketegyarmatra Nemes Emil tiszteletes úr feleségével, Nemes Edittel, mi sem tudtunk erről többet. Az egyik kolléganőm ajánlotta, hogy jó lenne, ha leülnénk a lelkipásztorral egy kicsit beszélgetni, ugyanis a tavaly komoly veszteségek értek, és a tiszteletes úr ahol eddig szolgált, gyászcsoportot is vezetett.
Tavaly májusban két hónapnyi szenvedés után elvesztettük édesapámat, majd augusztusban megtörtént a tragédia. A 13 éves fiamat elgázolta egy autó. Ő is a szemünk láttára halt meg, még a mentőautóban leállt a szíve. Úgy éreztem, elveszett minden, kicsúszik a talaj a lábam alól. Fel lehet mindezt dolgozni? Túl lehet mindezt élni? Akkor nem hittem. Pereltem az Úristennel: „Miért pont Őt? Miért most?” – megannyi kérdés, amire nem kaphattam akkor választ. Csak arra koncentráltam, hogy egyik napot éljem túl a másik után. Arra kértem az Úr Istent, ha már elvette tőlem a fiamat, akkor legalább adjon erőt, hogy mindezt kibírjam. Hisz ott vannak a lányaim, akiknek szükségük van rám. Kezdetben haragot éreztem: „Mindent elvettél tőlem, Uram!”; és bűntudatot: „Vigyázz rá, Uram, hisz én nem tudtam rá vigyázni.” Annyira el voltam foglalva a veszteségemmel, hogy minden más megszűnt körülöttem. Nem tudtam a munkámra koncentrálni, és minden egyéb dologban teljesen szétszórt voltam. Néha magányra vágytam, de volt, amikor nagyon akartam a történtekről beszélni. Próbáltam magam lefoglalni, de nem mindig sikerült.
Nagyon örültem, amikor a tiszteletes úr elindította a gyászcsoportot. Tulajdonképpen akkor még nem saját magam miatt, hisz azt gondoltam: „Nekem nincs erre szükségem, meg tudok én birkózni egyedül is a fájdalmammal, de az édesanyámnak nagy szüksége van rá, hisz ő nem csak a férjét és az unokáját vesztette el, hanem a gyerekét is szenvedni látja.” Azonban most, amikor már vége van a foglalkozásoknak, rájöttem, hogy nekem is ugyanolyan nagy szükségem volt rá. Ha valaki úgy érzi, hogy nehezen, vagy nem tud megbirkózni a változással, a veszteség fájdalmával, érdemes segítséget kérnie.
A csoportban olyan személyek voltak, akik elvesztették szerettüket. Rendszeresen találkoztunk, általában két-három hetente. Megosztottuk egymással a gyásszal kapcsolatos érzéseinket, gondolatainkat, tapasztalatainkat. Olyan közeget biztosított számomra a csoport, ahol nyíltan beszélhettem a fájdalmamról, kétségeimről, a bennem felmerülő egyéb érzésekről, mert megértettek, és elfogadtak. Itt jöttem rá, hogy mindaz, amit éreztem, természetes és normális dolog. Meg kell élni a gyászunkat, mert csak így tudunk megtanulni együtt élni a megváltoztathatatlannal. Rájöttem, hogy nem kell erősnek lennem, meg kell élnem a fájdalmamat, és nekem is jogom van gyengének lenni.\"
A temetésen Dénes József nt. úr a Lukács 7:11-15-ben olvasható ige alapján prédikált: „Ezután elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: „Ne sírj!” Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: „Ifjú, neked mondom, kelj fel!” Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának.” Azóta nagyon sokszor olvastam el ezt az igerészt. Úgy érzem, Jézus pontosan ezt tette velem is. A naini ifjú feltámasztásáról szóló történet arról tesz bizonyságot, hogy Jézus hatalma olyan határtalan, hogy a halál felett is Úr. Neki nem jelent semmi sem korlátot, ha segíteni akar az embereknek.
A foglalkozások során éreztem, hogy az Úr valóban a vigasztalás Istene, és megteszi a szívemben azt, amit én elképzelhetetlennek tartottam. Viszont ezt csak akkor tudja elvégezni, ha engedem neki. Engednem kell Istennek, hogy levegye a gyász terhét rólam. Ha megengedem az Úrnak, hogy segítsen, rövidebb időn belül, mint gondolnám, kedves emlékként gondolok vissza gyermekemre, hálával a szívemben az együtt eltöltött időért. Hálát adok az Ő kegyelméért és azokért a szép évekért, amelyeket együtt tölthettem el szeretett fiammal.
Marjorie Pizert idézve:
„Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
ám a halál ténye
nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.”